Apám szemével

Könnyeket csempész a szemembe néha a szél

Sír a gitár a kezemben, ha senki se néz,

Magyar és cigány, bennem folyik mindkettő vér,

Középen állok és nézem ahogy a kékből lassan átvöröslik az ég,

Apám szemével látom a világot,

De belőlem Anyám beszél,

Félek, hogy túl gyorsan telnek a napok,

És nem vár már ránk túl sok tél,

Várom a percet, mikor majd minden könnyebb lesz,

De bírom még, elbírom még,

Nézem a Dunát, a hullámok kavarognak a lábam alatt,

Ismerek minden fűszálat,

És sehol sem ragyog majd pont úgy a Nap,

Úgy ahogy éppen,

Az arcomon érzem, hogy végtelen arannyal betakar a fény,

Mindig két lábbal a földön,

De a szívem körül kordon,

Mindent triplán érzek, vágod,

Hallod egyből az akkordon,

Hogy ez soul, hogy ez templom,

Ömlik belőlem a gospel,

A hiphop nekem otthon,

Lauryn Hill, meg a Mos Def,

Apám keze kemény volt, de megfontolt,

Anyám könnye sárga csekkeken egy halvány folt,

És én, nyolc négyzetméter közepén,

Kezemben hat húr, papíron a költemény,

Kapaszkodok hangokba, mint gyökerek a földbe,

Külvárosi kertek alatt íródik a dallam,

Gyűrűznek a szavak mindig bent a fejben,

Már nem szorítom a kezemet réges-rég ökölbe,

Elfut a perc, de én itt maradok,

Megőriztem mélyen, tudod, még egy kis haragot,

Ami hajt, ami visz, ami húz,

Hogyha elfogy a fény, hogyha elkap a bú,

Már nem méregetem a sebeket, nem,

Úgyis mindig sérültem, ha veszekedtem,

De ilyen vagyok,

Ha elvesznek, én akkor is csak adok,

És az Ördöggel a küszöbön beszélem át a napot,

A végén bármit is csinálok, otthon csak egy lehet,

Bármerre is járok, majd minden szál összeér,

Apám szemével látom a világot,

De belőlem örökké az Anyám beszél