A Festő És a Fecskék

Hosszú nappalokon s éjszakákon át Feküdt betegen egy szőke hajú kislány A kislányhoz egyszer egy látogató jött, Aki egy festményt hozott magával a karján Elmondta a kislánynak hogy ezt a képet ő festette régen Festett még sokat, mégis ez a legkedvesebb és ezért ezt az egyet bárki is kérte tőle sosem adta el Pénzzel nem tudta ezt megfizetni senki Egy hírt hallott egy barátjától Egy szomorú kisleányról S elhozta a festményt az ára csak egy mosoly, A kislány erre csendes szóval így válaszolt, "Nagyon köszönöm a képet s azt hogy ily kedves volt De a festményéért kár, Hisz örömet e kép számomra nem sokáig jelent már Az időm lassan lejár, Mert mióta sorsom így az ágyamhoz köt, Csak a fecskefészket figyelem az ablakom előtt S mikor elszállnak a fecskék a hajnalt többé sosem látom már" A festő sajnálta, hogy műve ennyit ér, Elment s elvitte a csodálatos festményt S csak arra gondolt vajon mit tegyen, Hogy a fecskepár még télen is ott őrizze a fészkét A kislány elfeledte gyorsan őt S nézte az ablakon át azt a karcsú fecske párt A szemközti ház ereszére hó hullott már El is repült messze délnek minden vándormadár Távol jártak mind a fecskék De az a kettő itthon maradt őrizni a fészkét S a kislányban a reményt és egyre jobban hitte el sem szállnak talán Lassan meggyógyult és egy napon már lábra is állt és az első rövid útján Ott lenn a havas utcán A fecskefészket nézte meg a szemben lévő ház falán és akkor jött csak rá, hogy festve van a fecskepár!