A Távollét

Emlékszel?

Utolsó beszélgetésünket egy száguldó

mentőautó szirénája szakította félbe.

Megijedtem, mint mindig ha valahol a sziréna felhangzik.

Pedig akkor még nem tudtam,

hogy számomra és számodra nagyobb

veszély nem jöhet, mint hogy elhagyjuk egymást.

Azóta sem feledtem el azt a délutánt.

Egymást átölelve álltunk az utca forgatagában,

mintha soha többé nem akarnánk elválni egymástól.

De én egy erőltetett mosollyal kibontakoztam a karjaidból,

lágyan megcsókoltalak és fölényes könnyed hangon azt mondtam:

"Ne félj az elválástól. A távollét olyan mint a szél.

A kis tüzeket kioltja,

a nagyokat fellobbantja. A nagyokat fellobbantja..."

Viharként tombol már a messzi távol

Felgyúlt a régi tűz, s a szívem lángol

Eszembe jutnak mind a meghitt órák

Egy ablak és a te kis szobád

Beláttam én már rég a tévedésem

Azt hittem, szalmaláng és ellobban szépen

Szívembe markol száz és száz kis emlék

Megöl a messzeség

Viharként tombol már a messzi távol

Felgyúlt a régi tűz, s a szívem lángol

Eszembe jutnak mind a meghitt órák

És a te kis szobád

Elmúlt egy hosszú év a búcsú óta

Azóta várok én egy hívó szóra

Félek, hogy régesrég már elfeledtél

Úgy kínoz, kínoz a távollét

Bocsáss meg egyszer még és kezdjük újra

Szerelmem szívedet majd lángra gyújtja

Megadnék mindent én egy ölelésért

Egyetlen csókodért

Bocsáss meg egyszer még és kezdjük újra

Szerelmem szívedet majd lángra gyújtja...