Mindig lefele ásott, amióta csak élt,
Hóban, fagyban, jégviharban, s csak egy dologtól félt:
Lenn a sötét mélyben, a pokol közelében mi vár rá?
Arcán fekete ráncok, szemében hunyó tűz,
Mint a menekülő vad, kit vérre vágyó, veszett falka űz.
Lenn a sötét mélyben, a pokol közelében mi vár rá?
Az emberek furcsán nézik, nem értik, mitől fél,
- Hisz nem ért semmit az a tudatlan, ki félhomályban él -,
Hogy lenn a sötét mélyben, a pokol közelében mi vár rá?
Aztán megragadta a csákányt, és senki sem állt elé,
S ő mászni kezdett lassan az ég felé.
Elfeledte a múltat, elfeledte, hogy félt,
Felhőt hasítva megmutatta a fényt.
