A Távollét

Emlékszel? Utolsó beszélgetésünket egy száguldó mentőautó szirénája szakította félbe. Megijedtem, mint mindig ha valahol a sziréna felhangzik. Pedig akkor még nem tudtam, hogy számomra és számodra nagyobb veszély nem jöhet, mint hogy elhagyjuk egymást. Azóta sem feledtem el azt a délutánt. Egymást átölelve álltunk az utca forgatagában, mintha soha többé nem akarnánk elválni egymástól. De én egy erőltetett mosollyal kibontakoztam a karjaidból, lágyan megcsókoltalak és fölényes könnyed hangon azt mondtam: "Ne félj az elválástól. A távollét olyan mint a szél. A kis tüzeket kioltja, a nagyokat fellobbantja. A nagyokat fellobbantja..." Viharként tombol már a messzi távol Felgyúlt a régi tűz, s a szívem lángol Eszembe jutnak mind a meghitt órák Egy ablak és a te kis szobád Beláttam én már rég a tévedésem Azt hittem, szalmaláng és ellobban szépen Szívembe markol száz és száz kis emlék Megöl a messzeség Viharként tombol már a messzi távol Felgyúlt a régi tűz, s a szívem lángol Eszembe jutnak mind a meghitt órák És a te kis szobád Elmúlt egy hosszú év a búcsú óta Azóta várok én egy hívó szóra Félek, hogy régesrég már elfeledtél Úgy kínoz, kínoz a távollét Bocsáss meg egyszer még és kezdjük újra Szerelmem szívedet majd lángra gyújtja Megadnék mindent én egy ölelésért Egyetlen csókodért Bocsáss meg egyszer még és kezdjük újra Szerelmem szívedet majd lángra gyújtja...