Földre kucorog a maradék apró szemű, szétszórt szerelem
Fogja, viszi el az árnyakat, ami szorítja, fonja a szívedet
Megtört, egyedül földereng, hogy menekül az a rég volt kegyelem
Dúdol hazabújt csöndjeidre visszahullt szél éneket
Mára nem üzen a türelem, nem fogja össze ölben elnyugvó kezeink
Nincs más, csak amit az ölelés kiszínez a fényből s a magányra leterít
Ezen ülsz, neve sincs, az árvaságod kitekint és a titkod kiderül
Nemesül a világ, ott szunnyad el, aki volt már egyedül
Sötét az ég fölül, ma a fákra visszaült a tegnapi fegyelem
Mi mozdul, csak a születése az új holnapnak, mi minket betemet
Te se félj, nem emészt ma semmi, ami eddig elfedte őrző szemeink
Halkul ez a táj, alszunk és csavarognak fénylő vizeink
Te se félj, nem emészt ma semmi, ami eddig elfedte őrző szemeink
Halkul ez a táj, alszunk és csavarognak fénylő vizeink
